Néha úgy érzem, hogy ki kell írni magamból.
Jó régen írtam. Szalad az idő. A lányok már elmúltak egy évesek, és szaladnak. Igen, két felé.
A nagy fiam elkezdte az iskolát. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Kegyetlen nehéz. Az iskola. A fiammal foglalkozni a lányok mellett, és úgy általában az egész élet.
Mert azóta már egyedül csinálom, teljesen. Apának búcsút mondtam, mert előtte se volt igazán itt.
Hogy néha eszembe jut jól döntöttem-e? Igen. Sokszor. Rengetegszer. És nincs jó válaszom.
Muszájból élek, és ez nem egyszerű.
S közben azt hiszem, nagyon rossz anya vagyok.
Mert igazából egyelőre csak a túlélésről szól ez a mese.
Hogy ne boruljak ki teljesen, és zuhanyjak össze.
Minden ikres anyuka azt kérdi (meg mindenki, aki meglát ikreimmel), van segítség? Hát a válasz az, hogy:
NINCS!
Sajnos a nagyi még dolgozik és 150km-re lakik pluszba. A többi nagyszülő már kipurcant. Apának dolgoznia kell, és amúgy sincs mindig itt.
Szóval nem, nincs segítségem, és úgy csinálom, hogy MUSZÁJ.
...
Ilyen is van:
Bogikát jól lakottan kiságyába helyezem, majd jön Barbi az ölembe enni.
Bogi végig üvölti Barbi etetését. Mert ugye nem tépem ki a szájából a kaját, hisz akkor csak annyit érnék el, hogy nem egy, hanem kettő gyerek bőg.
Az élmény megfizethetetlen!
(Fogalmam sincs mennyit hallanak a szomszédok ebből.)
(A kép csupán illusztráció.)
ctrl+Z ?
Ma reggel, mikor apuka hazaért épp ordított az egyik gyerek (3 hós). Mondom neki, hogy Barbi az. Mire ő, tényleg?
(Barbi a nyugisabb.) Nézegeti, nézegeti, aztán azt mondja: - Ő a Bogi.
Nohát kérem szépen, és igaza volt. Így derült fény arra, hogy én előző este óta - szerintem a fürdésnél történt a csere, - összecserélve kezeltem őket. Mondjuk ez sok mindent megmagyaráz így utólag.
Ez volt az a mommentum, ami arra indított, hogy megosszam veletek: Anyának lenni, nem mindig leányálom egy gyerekkel sem. De kettővel meg pláne! (Mindkettőt próbáltam, illetve a második verziót most csinálom.)
Azóta sasszemekkel lesem a bal fülcimpát, mert ez alapján biztosan meg tudom különböztetni őket:)